Linoleummetszet

 

A linóleummetszet vagy linómetszet a fametszethez hasonló magasnyomású sokszorosító eljárás, az ilyen eljárással készült grafikailap.
A fadúc helyett 1895 körül próbálkoztak először a puhább, homogén szerkezetű anyaggal, a linóleummal. A sima linóleumlapra felvittrajz alapján árokvésővel vájják ki azokat a részeket, melyek a nyomtatás során nem hagyhatnak nyomot a lapon.

A linóleummetszet dúca a parafa és lenolaj felhasználásával előállított linóleumlap. Ez a fánál jóval könnyebben és gyorsabban munkálható meg. A rézkarc, rézmetszet aprólékos megjelenésével szemben, ez az eljárás inkább széles, foltszerű hatások megjelenítésére, összefogott rajzú, síkhatású képek elkészítésére alkalmas.

A munka megkezdése előtt a linóleumot merev furnérlemezre ragasztjuk, vagy – ha gépi nyomtatással számolunk – falapra, hogy a nyomóforma elérje a betűtest 23,5 mm-es magasságát. A hordozó alap abban segít, hogy:

. munka közben minden irányból véshető (szabadon forgatható) legyen a linóleum
. kellő merevséget, támasztékot ad a munka során a kéznek
. kiegyenesíti, vízszintessé teszi az egyébként gyakran meggörbült linóleumot
. egyben tartja a linóleumot abban esetben is, ha a nagyobb fehér (festékmentes) részek érdekében összefüggő felületeken véstük ki az anyagot
. megkönnyíti a kész véset későbbi raktározását, mivel az így nem törik meg.

Linónyomat - SzerelemA pontos metszéshez szolgáló segédrajzot a papírról (pauszról) legkönnyebben indigó segítségével másolhatjuk át a linóleum felületére, melyet előzőleg benzines ronggyal vagy más oldószerrel többszörösen zsírtalanítottunk. (Ennek során soha ne használjunk szappant vagy más kozmetikumot, mivel a bennük található illóolajok, krémek lehetetlenné teszik a későbbi nyomatást!) A majdani mű tervezése, illetve a kompozíció kialakítása során (arányok, folthatás, színvilág, vonalvastagságok stb.) mindig vegyük figyelme, hogy a kész nyomat tükörképe lesz az eredeti rajzunknak.

A véséshez acéllemezből V vagy U alakúra sajtolt és famarkolatba foglalt üreges linóleumvésőket használunk, melyek a munka során viszonylag hamar eltompulnak. Ezért munka közben a belső vágóélüket finom szemcséjű csiszolókővel vagy kis háromszög- vagy félkör-profilú tűreszelőkkel fenhetjük meg. A fenés során figyeljünk arra, hogy a vésők profilja egyenes maradjon, így elkerülhetjük a kések félrecsúszását, szándékolatlan irányváltását.

A munka menete teljesen hasonló pl. a fadúc megmunkálásához; viszont az aránylag törékeny és morzsolódó anyag nem teszi lehetővé a túl finom megoldásokat és a részletező rajzot. Ezért a vékony vonalak metszésénél mindig ügyeljünk arra, hogy széles alapjuk legyen, különben a nyomtatás során kitörhetnek. A fehéren maradó nagy felületeknél egészen a fa alátétig átvághatjuk (és eltávolíthatjuk) a teljes linóleumréteget, hogy ezeken a helyeken ne tapadhasson meg festék.

A nyomópapír megválasztása jelentősen befolyásolja a munkánk eredményét. A papírfajtát egyrészt az alkalmazott technika, másrészt a rajz jellege határozza meg. Finomvonalú metszeteket sima, finom struktúrájú, vékony papírra nyomtassunk, nagyobb, síkszerű formák nyomására alkalmasabb a vastag, érdes struktúrájú papír. Ajánlatos minden esetben magas enyvtartalmú papírt választani, hogy nyomtatás közben el ne szakadjon. A nyomatok a kézzel merített papíron a legmutatósabbak. Nyomtatás előtt a papírt alaposan nedvesítsük be (minden egyes ív közé nedves makulatúrapapírt teszünk, és egy ideig lepréselve tartjuk), mert így jobban felveszi a festéket. Vékonyabb papírfajtáknál ez nem annyira fontos, de a vastagabb papírokat szinte kötelező így előkészíteni.

Bársonyos telítettségű fekete nyomdafestéket állíthatunk elő, ha a dobozából festőkéssel kivett csont- vagy elefántcsont-feketét a festékező asztal (vastag üveglap, márványlap vagy litográfiai kő) felületén firnisszel vagy valamilyen szárítóval elkeverjük. A festék optimális sűrűsége a rajz jellegétől és a nyomtatáshoz használt papír minőségétől függ. A festéket spatula segítségével egyenletesen szétkenjük a festékező asztal felületén, és egy kis gumihengerrel szélesen széthengereljük. A festéket bőrtamponnal vagy gumihengerrel visszük fel a nyomódúc kiemelkedő részeire. A festékréteg legyen egyenletes, összefüggő (a festékező szerszámot minden irányban mozgassuk), de ne túl vastag, hogy nyomtatás közben a széleken ki ne sajtolódjék. A fentiekben ismertetett módon kiválasztott és előkészített papírlapot egyetlen mozdulattal, óvatosan helyezzük a nyomóformára. Hogy jól ráfeküdjék, berakó keretet is használhatunk, amelyet tájékozódási jelekkel látunk el. A papírt könnyedén lenyomjuk és vékony, sima kartonlappal lefedjük, hogy védjük a nyomat hátoldalát, és hogy a metszet vagy véset éles széleinél be ne szakadjon. A tulajdonképpeni nyomtatást simítócsonttal végezzük; körkörös mozdulatokkal és egyre erősebben megnyomva simítjuk végig vele a nyomódúcot. Nagyobb formátumú dúcokról való nyomtatáshoz krómozott acéllemezből készült dörzsölő korongot használunk. Ha biztosak vagyunk abban, hogy a rajzot mindenütt lenyomtattuk, eltávolítjuk a kartont, és a nyomatot egyik sarkánál fogva óvatosan leemeljük. A nyomatok lapjait vagy külön-külön lefektetve hagyjuk megszáradni, vagy tiszta makulatúraíveket helyezünk közéjük.

barlang---linonyomat---A4A művészi kézi nyomtatás fenti módszerével, ha nem túl magas a tervezett példányszám, a teljes mennyiség előállítható. Nagyobb példányszámok esetén célszerűbb a nyomtatást magasnyomó gépen végezni. (A legegyszerűbb a kézi sajtó, melyet Gutenberg a könyvnyomtatással egyidejűleg talált fel. Az ismert szőlőprést úgy módosította, hogy a törkölyös ládát egy sík lappal helyettesítette, amelyre ráhelyezte a nyomóformát. A sík felületről sík felületre való nyomtatás elve alapján egészen a XVIII. század végéig építettek fából sajtópréseket. Ezután vasból kezdték készíteni őket, sorozatos újításokkal tökéletesítve a konstrukciót.)
Színes változatánál vagy ecsettel kell felvinni a színeket közvetlenül a dúcra, vagy színenként külön dúcokat kell készíteni. Ha azt akarjuk, hogy minden későbbi nyomat egyformán legyen színes, akkor annyi dúcot kell készíteni, ahány színt akarunk alkalmazni. Ez esetben az egyes dúcokra a rajznak csak azokat a részleteit kell metszeni, amelyek azonos színűek. A színes nyomtatáshoz egyre többen használnak olajfestéket. Ebből elegendő, ha néhány alapszínt szerzünk be, mivel széles színskálát állíthatunk elő, akár úgy, hogy a festékező asztalon közvetlenül összekeverjük, akár úgy, hogy egymásra nyomtatjuk őket. Különösen akkor ajánlatos egymásra nyomással újabb színárnyalatokat előállítani, ha könnyű, akvarellhatású, áttetsző színekkel dolgozunk. A színeket keverőfehér hozzáadásával tudjuk világosabbá, és így áttetszővé tenni. Az árnyalat színességét úgy ellenőrizzük, hogy a festéket fehér krétapapíron ujjunkkal szétkenjük, a fedőképességét pedig úgy, hogy fekete papíron tesszük ugyanezt. A színek nyomtatásának sorrendje ebben az esetben tetszőleges; mégis célszerű először a fekete rajzot lenyomtatni, és ennek megszáradása után előbb a sárgát, azután a vöröset, majd a kéket. Ily módon győződhetünk meg a legjobban az illesztés pontosságáról. Ha fedőfestékekkel nyomtatunk, közvetlen színhatásukkal kell csak számolnunk, az átfedésből adódó keverékekkel nem. A legnagyobb fedőképességgel rendelkező festék a kremsi fehér vagy titánfehér, a krómsárga, a kármin és az okker. Ezek a festékek sűrűbbek és fényállóbbak, mint a lazúros festékek, és egyenletesen nyomtatnak. A színek nyomtatását ezúttal a legvilágosabbaktól (sárga) a fekete felé haladó sorrendben kell végeznünk. Ha a próbanyomatok készítése során nem tudjuk megvárni, hogy az előző szín teljesen megszáradjon, mielőtt a következőt lenyomtatjuk, hintsük be a nedves festéket magnéziumporral.

Written by B